Volt idő, amikor azt hittem, hogy ha elég keményen dolgozom, ha mindenre odafigyelek, ha mindent kézben tartok, akkor majd eljutok oda, hogy boldog leszek. Hogy egyszer csak megérkezem önmagamhoz. De közben egyre gyakrabban éreztem azt, hogy láthatatlan vagyok, hogy bár sokan vesznek körül, mégis egyedül maradok a belső dilemmáimmal. Azt, hogy mindig erősnek kell lennem, mindig meg kell felelnem, és ha még így sem elég, akkor biztosan én csinálok valamit rosszul. Már egészen fiatalon megütköztem önmagammal. Pánikbeteg lettem. Egy darabig titkoltam, szégyelltem, próbáltam elrejteni, hiszen “nincs rá okom”, hiszen “másnak nehezebb”. De a testem nem hazudott. Először csak jelezni próbált, aztán kiabált. És végül megállított. Ez volt az első olyan harcom, amit igazán önmagamért kellett megvívnom. Önismereti munkával, fokozatos építkezéssel végül felülkerekedtem rajta.
Nem könnyen, nem gyorsan, de megnyertem. Azt hittem, innen már tudni fogom, hogyan kell „jól élni, jól lenni”. Aztán jött az élet következő szakasza. Nőként az építőipar férfias világában, vezető pozícióban kezdtem dolgozni, és újra helyt kellett állnom. Megszoktam, hogy a teljesítmény az értékmérő, hogy nem mutathatom a gyengeségeim, és hogy mindig „készen kell lennem”. Megtanultam túlélni, alkalmazkodni, bizonyítani, miközben a hosszú évek alatt belül lassan ismét elfogytam. És amikor már azt hittem, hogy ez az élet ilyen, jött egy halk, de könyörtelen kérdés.
„Ez minden? Ez az, amiben ki tudok teljesedni?” Sokáig elnyomtam ezt a hangot. Mert nem volt idő megállni. Mert másoknak még ennyi sem jut. Mert „nincs miért panaszkodni.” Aztán jött az üresség, a napok súlya. Nem tudtam, hogy amit érzek, az az életközepi válság, csak azt tudtam, hogy már nem tudok tovább így élni. Két évembe telt, mire rá mertem nézni az életemre. Mire el mertem ismerni, hogy valami hiányzik. Mire szembenéztem önmagammal, nemcsak nőként, hanem emberként is. Ez alatt az idő alatt lépésről lépésre újraépítettem magam.
Lebontottam a régi mintákat, amik már nem szolgáltak. Megtanultam nemet mondani, és végre igent mondani arra, aki mélyen legbelül vagyok. És ekkor vált világossá, hogy mi a dolgom a világban. Ma már női életközepi és megújulás coachként dolgozom. Azért vagyok itt, hogy azoknak a nőknek segítsek, akik ugyanazon a határvonalon állnak, amin én is álltam, túl a régin, de még nem látva az újat. Azoknak, akik érzik, hogy valami nincs rendben, de nem tudják pontosan megfogalmazni. Akik már mindent megtettek másokért, és most végre saját magukért szeretnének tenni. A coaching számomra egy mély, gyógyító, őszinte tér, ahol le lehet tenni a maszkokat, a megfelelést, a túlélőüzemmódot. Ahol visszatalálsz önmagadhoz, és megtalálod a válaszaidat. Hiszem, hogy az életközepi válság nem egy végállomás, hanem egy fordulópont. Egy lehetőség, ahol a régi énünk már nem tud tovább vinni, de a valódi énünk végre megszólalhat. És ha van melletted valaki, aki fogja a kezed, akkor nem kell egyedül végig menned ezen az úton.

„Ha én képes voltam a lehetetlen változásra, akkor te is meg tudod csinálni!” – Tóth Diána